Dráma pályázat

Az Első Magyar Karanténszínház és a Litera közös felhívást tett közzé. Olyan egyfelvonásos drámai műveket vártak, amelyek a koronavírus-járvány miatt bekövetkezett rendkívüli élethelyzetre reflektálnak.

A nyílt pályázaton részt vevő alkotók művei közül a legjobbakat felolvasószínházi formában, neves rendezőkkel és színészekkel előadták az Első Magyar Karanténszínházban, több mint 300 pálya mű érkezett be, ebből 22 került kiválasztásra, sajnos az én írásom nem került pódiumra, de ez nem jelenti azt, hogy a mű mondanivalója ne boncolgatna igen fontos társadalmi problémát. 

Kérem olvassák el figyelmesen!

Balázs - Treszner Tímea

Sansz

Egyfelvonásos dráma, 2-3 szereplő

Szereplők:

Éva - főhősnő

Tamás - Éva párja

Orvos

Helyszín: bérlakás, kórház

Éva a konyhapultnál áll, telefonnal a kezében, gondterhelt arccal nézi a kijelzőt. Tamás az ajtót feltépve toppan a lakásba, rögvest Évára förmed.

Tamás: Már megint facebookozol?!

– Éva felé indul, átnyúl felette a hűtőből kivesz egy sört, nem is néz Évára, lerúgja a cipőjét, leül. Éva felkapja fejét, amint Tamás belép, ahogy közeledik felé, csókra emeli száját, de Tamás átnéz rajta. –

Éva: Olvastad? (Kérdezi döbbenten)

Tamás: Mit? (Veti oda flegmán)

Éva: A koronavírus miatt újabb szigorításokat vezettek be, lassan már az utcára se teheti ki a lábát az ember.

Tamás: (cinikusan) Szerinted? Egész nap furikáztam az utasokat, ha az összes rádióból nem ez fröcsögött az utasok nyomták nekem, elcseszett egy napom volt, most még te is kezded?

Éva: (együttérző hangon) Sajnálom, hogy nehéz napod volt.

Tamás: (gúnyosan) ugyan mit tudsz te erről, otthon ülsz egész nap, nem csinálsz semmit, ráérsz a facbookon olvasgatni a baromságokat, nem hogy főztél volna inkább valamit. (ingerülten) Egésznap taxizom és még a vacsorát se bírod elkészíteni mire megjövök.

Éva: (halkan) Már rég kész van.

(pausa)

Tamás: most meg mibajod? (szemöldökét ráncolva, értetlenül néz Évára)

Éva: (sóhajt) Semmi!

Tamás: akkor meg mire vársz, tapsra? Éhes vagyok, teríts már meg, és hozz még egy sört.

(pausa)

Éva terít, tálal, leül az asztalhoz. Szed Tamásnak, majd magának, megvárja míg a férj a kanalat a szájába teszi. Kérdőn néz rá.

Tamás: (teli szájjal, csámcsogva) Mit bámulsz?

Éva: (kíváncsi hangon) Ízlik? (Csillogó szemekkel, kérdően nézi Tamást)

Tamás: (közönnyel) Elmegy.

(pausa)

A vacsora végeztével Tamás elégedetten hátra dől, sört iszik, a telefonját nyomkodja.

Éva leszedi az asztalt, mosogat.

Tamás: hallod Évike? Eddig rinyáltak a pedagógusok, hogy milyen szarul keresnek, pedig mennyi dolguk van, na most örülhetnek, az összes gyereket haza küldték a vírus miatt. (Nyelvével fogsorát birizgálva cuppog. Fejet csóválva olvassa telefonját.) Azt írja: otthon tanítja az anyjuk, most meg azok rinyálnak, hogy mennyi házit ad fel a tanár. Még jó, hogy nekünk nincs gyerekünk, mi lett volna veled itthon egy gyerekkel? Taníthattad volna, pont te, mikor az egyetemet se végezted el? (gúnyosan nevet)

Éva: (megáll a mosogatással, szemét lecsukja, száját harapdálja) Terhes lettem. (jegyzi meg halkan)

Tamás: hogy mi van?

Éva: (érhető hangerővel) Azért nem diplomáztam le, mert teherbe estem.

Tamás: Jajj, már megint ugyan az a nóta. Szóval az én hibám, hogy nincs diplomád, mert felcsináltalak.

Éva: nem, én nem ezt mondtam.

Tamás: de, de engem hibáztatsz a nyomorúságodért, ugyan Éva nőjj már fel, unom már ezt az állandó hisztit. Ami volt megtörtént, terhes lettél, aztán elvetéltél, minek hozod fel ezt újra meg újra?

Örülj neki, hogy nem szültél ebbe a világba gyereket. Meg amúgy is, ha akart volna már megszületett volna az a gyerek. Most nézz magadra, neked gyerek? Magadat is képtelen vagy ellátni, én dolgozom helyetted is.

Éva (a mosogató szélébe markolva, indulatait elfojtva némán fejét rázza.) Ne mond, ezt kérlek.

Tamás: mit? (feláll, fel-alá sétál ingerülten) miért? Tán fáj az igazság, én tartalak el, itt minden az enyém. Azt hiszed nélkülem életben maradnál egy percig is? Téged nem a korona vírus betegít meg. Az élet. Itt sajnáltatod magad évek óta, ahelyett, hogy elmennél dolgozni, mint minden valamire való feleség.

Éva: (mérgesen) Hiszen te nem akarod, hogy dolgozzak!

Tamás: Mert képtelen vagy rá, nem bírnád ki egy hónapig sem, az első fizetésig sem. (gúnyosan nevet)

Csend

Éva: kérsz sütit? (A konyhapultnál süteményt szeletel, közben a mobilját nézegeti)

Tamás unottan a telefonját nyomkodja.

Éva: eszel sütit, vágjak neked is? (kedves hangon érdeklődik, közben belekóstol és nevetgél az üzenetein)

Tamás dünnyög, fel fel pillant Évára majd mogorván hozzá szól.

Tamás: mit csinálsz?

Éva mosolygósan, jó kedvűen Tamásra néz.

Éva: tessék? sütit eszem…

Tamás: nekem nem is adsz! (számon kérően) Ki az? (hevesen oda lép hozzá, kiveszi a kezéből a mobilt) Ki irogat neked?

Éva: az öcsém.

Tamás: dugtok?!

Éva: az öccsémmel? (felháborodottan) Nem!

Tamás: amilyen elcseszett egy családod van, kinézem belőletek. (megvetően)

Éva: Tomi te nem vagy normális, hogy gondolhatsz ilyet?

Tamás: ne Tomizz itt nekem, láttam apád születésnapján is, hogy néztetek egymásra.

Éva (elképedve, szemeit forgatja szótlanul).

Tamás: mit eszel? (flegmán)

Éva: rétest, kérsz?

Tamás: jó, hogy eszedbe jut megkínálni. Csak ott állsz és zabálsz, nevetgélve, én meg halljak éhen, mi? Mit képzelsz te magadról? Nem érsz rá egésznap a retardált öcséddel beszélni? Miért akkor irogat amikor velem kéne foglalkoznod? Dolgozom egész álló nap, hogy neked mindened meg legyen, és még a süteményt is sajnálod tőlem. (egyre intenzívebben üvöltve)

Éva remegő kézzel tányérra teszi a süteményt, Tamás felé nyújtja.

Éva: bocsánat. (elcsukló hangon)

Tamás: ne dumálj annyit, hozzad már! (ráförmed)

Éva leejti a tányért, Tamás hirtelen felé lép, Éva összehúzza magát, fél.

Tamás: mit csinálsz te szerencsétlen, hogy lehetsz ennyire béna, ne pislogjál, szedd össze nincs annak semmi baja.

Éva gyors mozdulatokkal felveszi a süteményt.

Tamás: Most mikor ilyen időket élünk, járványba pusztulnak el az emberek, te meg dobálod az ételt, vedd csak fel szépen a földről, nem pazarlunk. (kioktatóan)

Éva Tamás felé nyújtja a tányért.

Tamás felháborodva: mit csinálsz? nem képzeled, hogy a földről fogok enni? Hozz szépen egy másikat, ez jó lesz neked.

Tamás süteményt eszik, Éva sepreget takarít némán, gondolkozik.

(pausa)

Tamás a fürdőszobából kiabál fogat mosva.

Tamás: ma is kevesebb volt az utas. Jött egy gazdag maca, kiöltözve, műköröm, vastag smink… bezzeg a borravaló karcsú volt, az ilyenek sose adnak. Komolyan mondom fáj nekik ha fizetni kell, persze magára elkölt bármennyit. Olyan, mint te.

Éva: ezt meg még is, hogy érted? (meglepetten)

Tamás: biztos a férje pénzét költi, ráér szalonokba járni, fodrász, körmös, meg mittuom én hova, persze csak taxival, nehogy elkopjon a tűsarka. Az ilyen nők nem érnek semmit, csak a vásárlás, a költekezéshez értenek, a munkához nem. (kilép a fürdőszobából)

Tamás: Lefekszem.

Éva: megyek én is, elfáradtam. (közben összeszedi Tamás lerugott cipőjét, rendet tesz.)

Tamás: (cinikusan nevetve) elfáradtál? ugyan miben? Mit tudsz te a fáradtságról? Egésznap vezetek. tudod milyen megterhelő az? Hajnaltól estig furikázni az idióta embereket? Meghallgatni a sok baromságot, mindig ugyanazokra a hülye kérdésekre válaszolni? Persze nem lehetek tapló, mert még a végén jelentik a központba, és elesek a hóvégi prémimumtól. Rohadt kimerítő ám úgy vezetni, hogy közben folyamatosan idióta kérdésekre kell válaszolni, honnan is tudhatnád, neked még jogsid sincs.

Éva: nincs (flegmán)

Tamás: miért van? tudsz vezetni? (gúnyosan)

Éva: igen, tudok vezetni.

Tamás: tényleg? tudsz vezetni? mégis megbuktál a forgalmi vizsgán?

Éva arcát kezébe temeti, halkan sír.

Tamás: jézusom, ne kezd már megint. Ha nem idegeskedtél volna annyit a vizsga miatt nem megy el az a gyerek. Meddig fogod még siratni? Látod Évike, ezt mondom én neked, nem vagy képes felelősséget vállalni, azt hiszed azért nem sikerült a vizsgád, mert elvetéltél, amúgy se sikerült volna. A nők nem tudnak autót vezetni, hiába próbálkoznak, beveszik a sok feminista szart, amit a facebookon posztolnak… most nézz magadra, itt bőgsz, ahelyett, hogy hagynál aludni, egy tíz évvel ezelőtti szarságon rágod magad. Képes vagy a meg se született gyerekre fogni, hogy még jogsid sincs.

(pausa)

Éva a fürdőszobába megy, sír, Tamás lefekszik, szólongatja Évát.

Tamás: Éva…Éva…

Éva: tessék? (sietve belép a szobába)

Tamás: Hol vagy már, mit szöszmötölsz annyit? Hozz egy takarót fázom. (utasítóan)

Éva gyors mozdulatokkal elővesz egy plédet, betakargatja Tamást.

Tamás: mi ez? (undorral)

Éva: pléd, te mondtad, hogy fázol.

Tamás: és ezt a szart hoztad? Vidd innen ezt a lópokrócot, normális takaró nincs?

Éva sietősen összehajtogatja, a szekrényben keresgél.

Tamás (magára húzza Éva takaróját) álmosan motyogja.

Tamás: hagyjad, jó lesz ez.

Éva: (félénken) de az az enyém.

Tamás felül az ágyban ingerülten szól.

Tamás: a tiéd?! Tán te vetted? Te kerested rá a pénzt? Nem! Itt minden az enyém, te csak használhatod. Akkor kié a takaró?

Éva: a tiéd (elcsukló hangon)

Tamás elégedetten takarózik be. Éva is lefekszik. (

pausa)

Éva: Tomi? Tomi alszol?

Tamás: mi van?

Éva: gondolkoztam.

Tamás: nahát, olyat is szoktál. (megvető hangon)

Éva: figyelj, arra gondoltam…

Tamás: (szavába vág) csak azt ne mond, hogy most jutott eszedbe, hogy gyereket akarsz. Ebbe a szar helyzetbe, ki tudja mikor lesz vége a járványnak, a kórházakba be se engednek, majd itt szülöd meg az ágyon? Nem vagy orvos, hiába jártál egyetemre.

Tamás ráfekszik Évára, átkarolja, könyökén támaszkodik Éva felett, próbálja megcsókolni, a hajába szagol.

Tamás: azért a technikát gyakorolhatjuk. (kaján vigyorral)

Éva lelöki magáról.

Éva: nem, nem ezt akartam mondani. (morcosan)

Tamás: akkor jó, már azt hittem teljesen elment az eszed.

Éva: arra gondoltam, jelentkezem önkéntesnek.

Tamás: önkéntesnek? minek? hova?

Éva: borzasztó leterheltek az egészségügyi dolgozók, alapból sincs meg a kellő létszám, de ebben a járványban még több orvosra lenne szükség.

Tamás: (gúnyosan nevet) még is csak elment az eszed, nincs elég bajunk így is, még oda mennél bohóckodni a betegek közé? Mit gondolsz mit bíznának rád, diploma nélkül, majd pucolhatod az öregek szaros seggét egész álló nap. Ráadásul ingyen, szó se lehet róla.

Éva: nem kértem az engedélyed. (határozottan)

Tamás kikerekedett szemmel némán néz Évára.

Éva: úgy érzem kötelességem segíteni, igaz, hogy nem diplomáztam le, de kijártam az egyetemet, mindent tudok, amit a rezidensek is tudnak, sőt lehet, hogy még képzettebb is vagyok némelyik orvostanhallgatónál, nagyon jó tanáraim voltak anno. (lelkesen)

Tamás: na jó, most már hagyjál aludni, én holnap tényleg munkába megyek. (Magára húzza a takarót, motyog) még hogy önkéntesnek? kórházba? idióta…

Éva az ágyon ülve nézi az alvó Tamást, gondolkozik. A szekrényre pillant. Óvatosan felkel az ágyról, lábujjhegyen a szekrényhez tipeg, lassú mozdulatokkal pakolászik benne, majd elővesz belőle egy dobozt. Kioson a konyhába a dobozzal a kezében, ráteszi az asztalra, lassan felnyitja, belenéz merengően. Egy baba takarót húz ki a dobozból, maga előtt tartja a levegőben, nézegeti, megszagolja, magához öleli, összehajtja, éleit végig simítja, mosolyog. A papírdobozban matat, elővesz még jó néhány anyagot, méretéből adódóan gyermek lepedőnek, textil pelenkának látszik, ahogy a magasba emelve hajtogatja az utca fronton álló lámpa ablakon beszűrődő fényénél. Tűt, cérnát, ollót vesz magához és elszántságtól felbuzdulva maszkot varr az eddig féltve őrzött babakelengyéből az éj leple alatt.

(pausa)

Éva az üres kórházi folyosón áll tétován, kezében egy tele tömött utazótáska. Csak a neon lámpa csövének apró zizegését lehetett hallani, ahogy a fény vészjóslóan vibrál a hosszú folyóson. Egyszer csak ismerős hangra lett figyelmes, hirtelen megfordult és az ajtón kilépő főorvos karjaiba botlott. Az orvos sietősen préselte át magát a lengő ajtón, miközben fejét hátra fordítva még kollégáit instruálta, nem vette észre, nem is gondolt rá, hogy ilyenkor bárki állhat az ajtó túlsó oldalán. Meglepetten, majd száját széles mosolyra húzva üdvözölte Évát.

Orvos: Éva! De örülök, hogy látom. Sajnálom… (hebegett, zavartan) nem vettem észre, hogy már itt van.

Éva: (szelíden mosolyogva) Jó reggelt Dr. Úr! Ugyan, nem történt semmi, én álltam meg rossz helyen, csak tudja nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járok. Olyan régen volt már…

Orvos: Nem is lehetne jobb helyen! Rettentően örültem a levelének. Tudom, nehéz időket élt át, de nagyon sajnáltuk, hogy nem jött el a záróvizsgára. Beszéltem is a dékán úrral, amint vége van ennek az őrületnek leteheti az elmaradt vizsgáit, és biztosíthatom, hogy az osztályunkon mindig lesz Önnek egy nyitott pozíció.

Éva: (hálálkodva) Doktor Úr…, én…, nem is tudom, hogy köszönjem meg.

Orvos: Ne köszönje! Egy évfolyam elsőnek ez kijár. Szerencsések vagyunk, hogy vannak ilyen önzetlen, jó tét lelkek, mint Ön Éva.

Éva: Doktor Úr, zavarba hoz, én csak úgy éreztem, tennem kell valamit; és csak reméltem, hogy a segítségükre lehetek.

Orvos: Minden segítség jól jön, pláne ha jól képzett!

Éva szerényen mosolyog. Nem szól, csak bólogat.

Orvos: Éppen kávézni indultam, lenne kedve csatlakozni hozzám? Ismerek egy kiváló kávé automatát, ott a folyosó végén (nevetve az ajtó felé mutat).

Éva: Természetesen, egy ilyen meghívásra a világért se mondanék nemet. Régóta vágyom egy kiváló instant kávéra a kórházi automatából (nevet).

Elindulnak az ajtó felé, amerről az orvos korábban érkezett, az orvos udvariasan kinyitja Évának az ajtót, karjával megtartja, előre engedi.

Orvos: Doktor Nő… (elismerő hangon)

Éva felnevet.

Az orvos követi Évát, majd elengedi az ajtót, átlépnek a folyosó túlsó oldalára, a lengő ajtó még inog párat, majd lassuló nyikorgással megáll. Az ajtóüvegen keresztül már csak két homályos alak távolodó körvonala látható.

– Vége –